Besorolás: yaoi
Korhatár: +12
Páros: Jonghyun x ?
Figyelem! A fic korhatáros, elolvasásáért sem az író, sem pedig az oldal nem vállalja a felelősséget!

 
Tiszta szívből

Felszisszenek, ahogy a fertőtlenítő szer a sebemhez ér. Összeszorított szemekkel várom, hogy az égető érzés elmúljon. Kezeid durván súrolják végig a vattával a sebem, tudom, hogy haragszol rám, tudom, hogy most legszívesebben megkeresnéd őt és addig vernéd még él, tudom… érzem.
- Kész – mondod, rezzenéstelen arccal majd kidobod a vattát a szemetesbe én pedig, felállok az asztaltól és elindulok a szobám felé.
- Köszönöm… – motyogom majd magamra zárom az ajtót. Az ágyon végig dőlve hallom, ahogy tested nekitámaszkodik az ajtónak. – Mit akarsz még? – kérdeztem, de pontosan tudtam mit akar.
- Tudod te – mondja, én pedig elhúzom a szám.
- Onew mindjárt haza ér… – mondom halkan mire hallom, ahogy az ajtó túlsó oldaláról gúnyosan felnevet.
- Mindig ezt mondod! – mondja keserűen. – Ha nem akarod, hogy veled legyek csak mond meg és…
- Nem erről van szó! – vágtam a szavába és a párnába fúrtam a fejem.
- Hát akkor miről? – kérdezte kíváncsian, de nem válaszoltam. – Értem… – mondja egy kis idő múlva majd hallom az egyre távolodó lépteit végül a bejárati ajtó csapódását.

*

Késő este hangos zajra ébredek fel és fáradtan ülök fel az ágyban. Hirtelen kinyílik az ajtó és te esel be rajta. Testedből áradt a tömény pia szag. Érzem, ahogy visszalöksz az ágyra majd a csípőmre ülsz.
- Kívánlak! – hajolsz le hozzám, de szájszagodtól a gyomrom is felfordul. Kezeimmel megpróbállak ellökni magamtól, de lefogod őket.
- Kérlek… – nyöszörögtem de te mintha meg se hallottad volna, vadul az ajkaimra martál. Kezeimet a fejem mellé szorítottad, így semmi esélyem sem volt ellened. – Kérlek, engedj el! – próbálkoztam tovább, de mind hiába. Te sokkal erősebbnek bizonyultál nálam.

*

Másnap reggel ölelő karjaidban ébredek. Feléd fordulva, bámulni kezdem az arcod. Ilyenkor olyan nyugodt és békés. Bárcsak mindig ilyen lennél. Annyira hiányzik a régi, őrjítően vad szerelmed, amikor éjszakákon át szeretkeztünk, amikor mindennap megleptél valami aprósággal. Amikor fontosabb voltam neked, mint az alkohol…
Sajgó szívvel kikelek az ágyból és a fürdőszobába sétálok. Mikor tükörbe nézek, saját magamtól leszek rosszul. Az a nagy seb, amit tegnap Jonghyun lekezelt, még mindig ott virít az arcomon. Óvatosan megmostam az arcom majd a konyhába sétáltam, valami reggelit csinálni.
Mikor éppen a zöldséget darabolom, váratlanul ölelőn karokat érzek meg a derekamnál.
- Jó reggelt! – szuszogsz bele a nyakamba, engem pedig kiráz a hideg.
- Jó reggelt! – motyogtam, majd tovább szeleteltem a zöldséget. Éreztem, ahogy fejedet a vállamra rakod és onnan nézed, hogy mit csinálok.
- Mi lesz a reggeli? – pusziltad meg az arcom.
- Szendvics – válaszoltam majd kibújva öleléséből fogtam a saját reggelimet és leültem vele az asztalhoz.
Félszemmel láttam, ahogy keresztbe tett kézzel áll, várva hogy majd kiszolgálom, de pár perc elteltével feltűnik neki, hogy semmiképp nem fogok megmozdulni, szóval kiszolgálja magát és beül elém.
Csendesen esszük a reggelinket, amikor is csengetnek.
- Nyisd ki – mondja két falat között.
- Te is ki tudod! – mondom flegmán, mire megáll az evésben, sötétbarna szemeit rám emeli, majd elismétli mondatát.
- Azt mondtam nyisd ki! – hangja félelmetesen rideg. Kicsit rémülten állok fel az asztaltól és sétálok az ajtóhoz. Lassan kinyitva azt Jonghyun pillantom meg.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem halkan miközben kilépek a folyosóra és magam mögött bezárom az ajtót.
- Szerinted? – kérdezi miközben közelebb lép hozzám.
- E-ezt most ne… – mondom ijedten, mert szája egyre közelebb és közelebb jön.
- Nem érdekel! – susogod az ajkamra, majd finoman megcsókolsz. Kezeidet lassan a derekamra teszed és közelebb vonsz magadhoz.
Gyengéd és szeretetteljes csókod megrészegít. Görcsösen kapaszkodok beléd, egyre többet és többet akarok belőled. Már nem érdekel, hogy meglátnak, hogy megcsaltam az egykori szerelmemet. Már csak te létezel számomra. Te, Jonghyun. Lelkem gyógyítója, szívem választottja.
Hallom, ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik. Ijedten szakadok el ajkaidtól és fordulok hátra ahol egy dühös Onewel találom szembe magam.
- Mégis mi folyik itt? – kérdezi visszafojtott dühvel, amire én nyelek egy nagyot. Erősen megszorítom Jonghyun kezét, aki azonnal átölel karjaival.
- Szerintem egyértelmű! – mondja keményen Jonghyun, mire hallom, ahogy Onew hangosan fújtatni kezd.
- Mégis hogy képzeled te kis senkiházi? Hogy elveheted őt tőlem? Hm? – üvölt ránk mire én riadtan Jonghyun mellkasába fúrom a fejem.
- Ő nem a tulajdonod! – mondja mérgesen Jongie. – Ha úgy dönt velem lesz, akkor azt tiszteletben kell tartani! Az hogy ott hagyott, az a te bajod! – mondta megvetően miközben Onewnek egyre jobban szorultak össze az öklei. – Őszintén, szerintem igazán megérdemled, hogy egyedül legyél! Egy ilyen ember, mint te nem érdemli meg a szeretetet!
- Most már aztán elég! – Onew hangja hirtelen eltorzult és a következő pillanatban azt veszem észre, hogy valaki kirántja karjaimból Jonghyunt, aminek következtében rémülten felsikítok.
- Hagyd békén!! – üvöltök, miközben látom, hogyan löki oda a falhoz a szerelmem. – Nem hallod? Onew! Engedd el! – ordítok rá torkom szakadtából, de hiába. Onew teljes erőből behúz egyet Jonghyunnak, aki félájultan csúszik le a falon. – Nee!! – rohanok oda és lököm félre Onewet. Letérdelek Jonghyun elé és két kezembe veszem az arcát. – Kicsim… – suttogom –, kicsim kérlek… térj magadhoz! – mondom kétségbeesetten mire halványan elmosolyodsz. Ekkor a szád szélén, keskeny csíkban kifut a vér.
- Jól vagyok, ne aggódj! – mondja halkan, mire nekem könnyek gyűlnek a szemembe. – Míg te itt vagy mellettem, élni fogok! – néz a szemembe, nekem pedig elerednek a könnyeim, végig szánkáznak az arcomon, majd leesnek a földre.
Meghatottan ölelem magamhoz szerelmem, aki készségesen bújik hozzám.
- Szeretlek, Jonghyun… – motyogom a nyakába –… tiszta szívből szeretlek!

VÉGE