Amiért sós a tenger
Száz évvel ezelőtt, volt egy király, akinek volt egy nagyon furcsa őrlője. Úgy tűnt, hogy ugyan olyan, mint a többi őrlő, de ennek különleges ereje volt. Mindent megcsinált, amit mondtak neki, amikor valaki akart valamit, megtekerte és az jött ki, amit kívántak. Ha arany lett volna a kívánság, arany jött volna ki belőle. Ha rizs lett volna a kívánság, rizs jött volna ki belőle. Akármi lett volna a kívánság, a kicsi őrlő kiadta volna azt.
Egy tolvaj fejébe vette, hogy ellopja az őrlőt, mert egyszer hallott róla, nem tudta kiverni a fejéből. Napokon át gondolkozott azon, hogyan lopja el, de nem tudott előrukkolni egy tervvel sem.
Akkor egy nap felöltözött, mint egy tudós és meglátogatott egy bírósági tisztviselőt, akinek bejárása volt a királyi palotába. Beszélgettek erről-arról és végül a tolvaj azt mondta, „Azt hallottam, hogy a Király elásta az őrlőjét a földbe, mert nem bízik a minisztereibe.”
„Mi az? A király nem bízik a minisztereibe? Hol hallottad, amit mondtál?”
„Ez az, amit a környéken beszélnek,” mondta a tolvaj. Boldog volt, hogy felkeltette a tolvaj érdeklődését. „Azt mondják, hogy a Király ásott egy mély lyukat és elásta az őrlőt, mert nagyon aggódott, hogy valaki ellopja.”
„Ez lehetetlen!” mondta a tisztviselő. „A király őrlője a Lótusz-tó mellett van a belső udvarban.”
„Oh, csakugyan?” mondta a tolvaj, miközben próbálta leplezni izgatottságát.
„Senki se meri ellopni a Király őrlőjét,” mondta a tisztviselő. „Ki gondolna még az ellopására is, amikor a tárgy pontosan Lótusz-tó mellett fekszik, ahol mindig sok ember járkál.”
A tolvaj annyira izgatott volt, hogy mindössze annyit tudott mondani „Igen” és „Ez igaz” amíg nem volt képes elmenni.
Sok napon át tanulmányozta a tolvaj az elhelyezkedést. Azután egy nagyon sötét éjszakán, felmászott a palota falára és ellopta az őrlőt a Lótusz-tó mellől.
Csordultig tele volt büszkeséggel és magabiztossággal, amint megtette az utat visszafelé a falhoz. De mihelyt a palotán kívülre ért, hatalmába kerítette a felfedezett félelem. A szíve minden pillanatba kihagyott egy ütést, amint találkozott valakivel az utcán. Eldöntötte, hogy ellop egy csónakot és hazamegy elrejtőzni, mert tudta, hogy amint felfedezik a lopást, megkérdeznének mindenkit a városban és az utcákon.
Egyszer a tengeren a tolvaj hátra dőlt a hajó orránál és nevetett. Aztán elkezdett énekelni és táncolni, miközben azon gondolkodott, hogyan gazdagszik majd meg. Azután arról gondolkodott, hogy mit kívánjon az őrlőtől. Nem akart valami közönséges és könnyen megkapható dolgot kérni.
„Só! Só!” hirtelen felkiáltott. „Sót fogok kérni! Mindenkinek szüksége van sóra. Eladhatom, és gazdag emberré válhatok. Én leszek a leggazdagabb ember az országban.”
Letérdelt és elkezdte csavarni az őrlőt, énekelt, ahogy csak tudott, Só! Só! Készíts sót! Aztán elkezdett táncolni és énekelni arról, hogy gazdag ember lesz.
És csavarta és csavarta az őrlőt. A só kiömlött a kicsi hajó oldalán, de a tolvaj csak táncolt és énekelt és nevetett, végig egy nagy házra gondolt, ami az övé lesz, és a számos szolgáról, akik kiszolgálják őt pazar étekkel.
Végül a hajó annyira tele lett sóval, hogy a tenger aljára süllyedt. És azóta se mondta senki az őrlőnek, hogy álljon le. Még mindig forog és készíti a sót, s ezért sós a tenger.
~Koreai népmese.~
~fordította: Atashi-sensei~
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
